Megboldogult ifjúkorom egyik legkedveltebb szórakozása volt a szerepjáték, amit a haverokkal összeülve nagyon sokáig űztünk. Igazából ez egy nagyon egyszerű dolog elmondásra: mindenki kap egy karaktert és azt kell a mesélő által elmondott történet során megszemélyesíteni. A mesélő egy könyvből olvassa a sztorit és mi magunk döntünk egyes oldalakhoz érve, hogy mit szeretnénk kezdeni az adott helyzetben. Nagyon fontos tud lenni minden egyes döntés, hiszen ha nem vagy elég felkészült, hogy belépj egy adott helyszínre, akkor könnyen lehet, hogy meg is haltatok és minden kezdődhet elölről. Ez persze egy régi, mondhatni letűnt idő szórakozása volt még azelőttről, hogy megjelentek volna nagyüzemben a számítógépes játékok, programok, amik szépen el is vitték a dicsfényt a régi megoldás elől. Ha meg belegondolunk, hogy lassan egy single player módos RPG-t sem játszik már a kutya sem – csupán kizárólag online – akkor gyorsan rájöhetünk, hogy lassan már két generációval kijjebb lesz ez a régi, kedves hobbink. Persze nem mondom, hogy mindez olyan nagy szomorúsággal töltene el egyéb iránt. Mármint akkor imádtuk naphosszat ezt űzni, de nyilvánvalóan ma már aligha ülnénk össze történetet mesélni és különböző tünde, törp és minden egyéb náció bőrébe bújva kalandokat átélni. Persze, ahogy még ma is játszunk mondjuk időnként egymás ellen online játékokkal, úgy könnyen megeshet, hogy ha kb. 20 éve nem jött volna a technológiai forradalom és söpörte volna el a régi formátumot, akkor még mindig e képpen ütnénk el egy-egy unalmas vagy csak szándékosan annak szánt délutánt, estét vagy olyan napot, amikor nincsenek otthon a gyerekek és a feleségek.

Én ma már egészen más úton járok mondjuk. Nemrégiben elkezdtem egy céget, ami kozmetikumok eladásával és forgalmazásával foglalkozik, ez pedig rengeteg időt elvesz az életemből, így nyilvánvalóan nagyon jól tud esni egy-egy kikapcsoló délutáni lan parti, amikor a régi cimborákkal újra éljük a fiatalságunkat. Ráadásul ez itt egyfajta egyszerűsített verzió, ahol nincs szükségünk arra, hogy mi képzeljünk el mindent, hiszen megtehették azt helyettünk a játékok látványtervezői. Persze ezt néha kifejezetten sajnáljuk, hiszen öreg motorosok vagyunk mi, akik még nincsenek elszokva attól, hogy nekik kelljen kitalálniuk és beleképzelniük magukat egyes szerepekbe, szituációkba vagy akár díszletekbe. A legjobban talán épp ez hiányzik nekem a mai világból: hogy az embernek legyen lehetősége a saját fantáziáját használva létrehoznia valamit. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, nyilván létezik ez a jelenség, természetesen nem halt ki, de nem ugyanolyan fajsúlyos mint annak idején volt. El is szoktunk az ilyesmitől meg nem is követeli meg tőlünk a világ, hiszen mindent készen kapunk a szemünk elé, nem kell sokat gondolkozzunk és saját ötleteket, elképzeléseket gyártanunk. Az én gyerekeim mindig hülyének néznek ha mondjuk elmesélem nekik, miközben éppen valamelyik kedvenc játékukat nyomják, hogy annak idején nálunk ez milyen puritán – és mai fejjel kissé komikus – körülmények közepette valósult meg. A leginkább az kisebbik fiam szokott ilyenkor kiröhögni, hiszen ő aztán már tényleg egy új generáció és világszemlélet szülöttje és követője, számára mindennek már csak muzeális jelentősége van legfeljebb.

Mindenesetre igyekszem őket arra nevelni, hogy igyekezzenek használni az agyukat és a fantáziájukat, amilyen gyakran csak tudják. Itt van például az iskolai színjátszó kör, ahova gyakorlatilag ragaszkodtam, hogy iratkozzanak be. Nagy szívfájdalmam, hogy annak idején nekünk nem volt ilyesmire lehetőségünk, pedig mennyit álmodoztunk róla. Így hát megkértem őket, hogy legalább az én  kedvemért próbálják ki még ha nem is ragadnak meg a társulatban. Szerencsére jó gyerekek ők, így aztán eleget tettek az apjuk kérésének. A fiaim nem, de a lányom nagyon szépen teljesített, ő bent is maradt mind a mai napig a körben és tervezi, hogy komolyabban is ezzel foglalkozzon, amivel engem persze nagyon boldoggá tesz. Akár így, akár úgy, persze a fiaimat is teljes vállszélességgel támogatom, bármibe is kezdjenek majd.