Ahogy az előző cikkemben azt már elújságoltam, a lányom nemrég kitalálta, hogy csatlakozni szeretne az iskolai színjátszó szakkörhöz. Először nem is nagyon értettem, mi ez,  és honnan jött ez a hirtelen érdeklődés, de persze beleegyeztem. Mi mást tehet ilyenkor egy anya? Szerencsére ezt legalább élvezi, nem akarja ott hagyni, mint múltkor a balettot, amire csak pár hónapig járt, aztán közölte, mégse szereti ennyire a rózsaszínt meg a tütüt. Elég nagy probléma otthon, hogy a gyerekek iskola utáni programjait összeegyeztessük, főleg, ha egyik kitalálja, hogy neki mégse tetszik az, amit már befizettünk és beillesztettünk a naptárunkba.

Talán ez a színjátszós dolog nem fog erre a sorsa jutni, és itt megmarad a lányom az év végéig. Bár nem tudom, hogy hosszútávon miért lenne ez hasznosabb neki, mint pár külön francia vagy spanyol óra, de amíg még ilyen kicsi, csinálhat azt, amit szeretne. Csak aztán ki ne találja, hogy színész szeretne lenni. Annak nem örülnénk az apjával.

Szóval jól elvan a színjátszósokkal, de eddig még nem sok mindent csináltak, csak előadtak egymás között pár mese részletet, de ő még nem kapott komolyabb szerepet. Azért remélem, hogy egyszer adnak neki valami komolyabbat, mert rossz látni, hogy búslakodik emiatt. Bár csak most lépett be, nem várhatja, hogy rögtön a legnagyobb szerepeket kapja, miközben sokan már sokkal régebb óta ott vannak és játszanak a társulattal.

Ám hirtelen egy nap azzal állított be a lányom, hogy kapott egy nagyobb szerepet egy mesében, és ezt végre az iskola előtt is eljátszhatták. Örültem a sikerének, mire közölte, hogy egy friss anyukát fog játszani, aki segít a főszereplő kislánynak, aki éppen elveszett a parkban. Szerinte nagyon fontos szerep, és tanár szerint jól is játssza, csak egy a bökkenő, hogy kell szereznünk egy babakocsit, mert anélkül nem lesz hiteles az alakítása.

Természetesen először rögtön meghőköltem, hogy vajon minek is kéne egy pár perces szerepért és egy iskolai előadásért szerezni egy új babakocsit. Elkezdtem ezt magyarázni a lányomnak, mire kijelentette, hogy igazából a tanár nem is kért ilyet, ő ajánlotta fel. Na ettől már vörös lett a fejem, de a kislányom annyira szomorú lett, amikor kijelentettem, hogy nem veszünk ezért babakocsit, hogy én is megenyhültem.

Persze nem akartam egy előadásért babakocsit venni, amit a lányom egyszer keresztül tol a színpadon, aztán azt sem tudjuk, hogy mit csináljunk vele. De aztán eszembe jutott, hogy a húgom terhes a második gyerekükkel, és említette, hogy az ő kocsijuk már nagyon elnyűtt, és nem is tetszik már neki, mivel fekete és unalmas.

Egyszerre megszületett a megoldás, ami a lányomnak is jó, és minket se ver fölösleges kiadásokba. Megvesszük a babakocsit, a lányom elviszi az előadásra, utána pedig odaadjuk a húgomnak, úgyis most lesz a szülinapja.

Most már csak annyi volt a dolgunk, hogy megkeressük az ideális babakocsit, ami tetszik  a húgomnak is. Persze a lányomnak is tetszenie kell, mert mit szólnak majd a barátai, ha egy ronda kocsit visz a darabra. Megnéztünk rengeteg netes üzletet, amíg rátaláltunk  a tökéletes darabra. Amikor a lányom meglátta a honlapot, és észrevette, milyen sok kocsit árulnak, azt mondta, hogy ez egy kész babakocsigyár.  Tulajdonképpen tényleg nagyon sokféle modell volt. Alig  tudtunk választani. Még a húgomnak is elégedettnek kell lennie vele, pedig neki kényes az ízlése.

Végül a lányommal kiválasztottunk az általa babakocsigyárnak elnevezett oldalról egy nagyon szép bézs és barna modellt. Történetesen tudom, hogy húgom nagyon szereti ezeket a színeket.

A darab, amit eljátszottak a lányomék a színjátszó körrel, nagyon nagy siker volt. Ő is nagyon helyes volt benne, és cuki volt, ahogy körbetolta a színpadon a kocsit. Miután lement a darab, el is mentünk a húgomhoz odaadni az ajándékot, aki nagyon meglepődött, amikor elmondtuk, hogy hogyan szereztük neki a kocsit. Aztán megkérdezte, honnan vettük meg, mire a lányom csak annyit mondott, hogy a babakocsigyárból. Ezen csak nevettünk, de a húgom azért nagyon örült az új bézs babakocsinak.