Egy barátom tett egy érdekes megjegyzést a napokban. Hogy hiába fejlődik a technológia és a tudomány, a tanítási módszerek még mindig a régiek. Pedig az élet egyértelműen felgyorsult és mások a körülmények, mint 50-100-200 éve. A tanítás viszont ugyanazon az elven alapul: a tanár bejön, elmondja, amit akar, esetleg visszakéri azt a lexikális tudást, amit „átadott” és kimegy. Persze ez alól kivételt képeznek a különböző szakiskolák és szakközépiskolák ahol muszáj foglalkozniuk az adott tárgy fizikai eszközeivel. Így például a gépészeknek gépelemeket kell fogdosniuk és forgatniuk, a műszerészeknek parányi műszerekkel kell bíbelődni, az elektrotechnikusoknak áramköröket kell tervezni és összerakni helyben.

De ismerjük el: néha ezeknek az iskoláknak foghíjas készleteik és lehetőségeik vannak, és a fontos, gyakorlati tudást megadó eszközöknek híján vannak. Így azonban előfordul, hogy a végzett szakemberek az első munkahelyükön fognak először találkozni 1-1 alapvető technikai eszközzel, amit elvileg az iskolában már meg kellett volna tanulniuk. Mivel az iskolák nem szoktak hetente lottót nyerni vagy bankot robbantani, ezért szükségessé válhat egy újfajta megközelítés a szakmában: a számítógépes programok gyakorlati alkalmazása.

Mi lenne, ha lenne egy programunk, amiben 1-1 eszközt 3 dimenziósan is körbejárhatnának a tanulók az iskolában egy monitor előtt ülve, anélkül, hogy azt az eszközt 100 példányban be kéne szereznie az iskolának, aztán az eltűnő vagy elromló alkatrészeket helyettesíteni, pótolni. A programban akár még egy napelemet is meg lehetne tervezni; kiválasztani, hogy milyen anyagokra lesz szükség, esetleg már létező cégeket is hozzácsatolni a programhoz, hogy ők vannak, tőlük lehet árajánlatot kérni az egyes alkatrészekhez. Az alkatrészeket megnézni, megérteni, körbeforgatni és egymáshoz rakosgatni őket. Így a nebulók könnyebben meg tudnák érteni például a napelem működési elvét, hogy milyen részekből áll és minden egyéb információt, amire egy szakembernek szüksége lehet. Persze a tapasztalat nagyját így is munka közben fogják megszerezni, de a szakmába való belépésnél legalább nem kell csomó időt eltölteni azzal, hogy betanítják az újoncokat az új feladatra.

Persze egy ilyen programot mondhatnánk, hogy helyettesít a wikipedia, vagy más oldalak amik például szépen leírják a napelem működési elvét, de ezen nem nyújtanak kellő gyakorlati lehetőséget (elemek egymásba illesztése, protokollok kifejlesztése, stb.).

Ezzel alapvetően kérdőjeleznénk meg a tanárok létjogosultságát; viszont az nagyon rossz ötlet lenne, ha a diákok nevelését egyértelműen rábíznánk szoftverek és algoritmusok matematikai számításaira. A tanításnak nem csak a tanulók elméleti oktatásáról kellene szólnia; valamilyen módon és mértékben, a diák tanulni fog a tanár életfilozófiájából és útmutatásából. A tanár és diák, mint két egymásra hatással lévő személyiség, kölcsönösen befolyásolják egymás tulajdonságait, azoknak változását, karakterük és szellemük fejlődését. Az én régi irodalomtanáromnak hatalmas szerepe volt abban, hogy most milyen utat járok; az ő hatására szerettem meg az irodalmat és a művészeteket, miatta olvasok könyveket, amik valahol megint csak a személyiségem továbbfejlődésére voltak nagy hatással. Az élet valahol arról szól, hogy gyakorlati hasznos tudást is szerezzünk, ami nem rutin; a rutin kiöli belőlünk a zsenit és a kreatívot. Az élet folytonos kreativitás, keresni a számunkra legjobb megoldásokat, mind a társas kapcsolatokban, mint a munkánk során. Ezért is gondolom, hogy minden módszert meg kell ragadni, hogy folyamatosan fejlődjünk, a régi megoldások helyett folyamatosan újakat keressünk, és ezzel mintegy tudat alatt folyamatosan táplálva a kreativitásunk lángját. Legyen szó a napelem működési elvéről, egy gépváz összeszereléséről vagy akár csak az olvasásról; az élet a fejlődésről szól. A régi, fosszilis energiahordozókat lecseréljük új, megújuló energiaforrásokra; a nyelvtanárokat nyelvtanító alkalmazásokra a mobilunkon; ki tudja, holnap hol találunk egy új megoldást egy régi helyére?